Hogyan készülhet fel egy sportoló a visszavonulásra, milyen veszélyek leselkednek rá? Mikor jön el AZ IDŐ és hogyan lehet felismerni?
Mióta az eszemet tudom, sportolók között élek. Ez most már jóval több mint negyven év, elég sok ahhoz, hogy teljesen megszokott legyen a társaságuk, de elég kevés ahhoz, hogy azért még emlékezzek.
Csak most, amikor ez a segítő blog még ötlet formájában megszületett, akkor kezdtem el gondolkodni azon, hányféle utat jártak be csak az én barátaim, s lett egyikből edző, másikból ügyvéd, a harmadikból pedig topmenedzser.
Ez a „láthatatlanság” döbbentett rá, milyen kegyetlenül nehéz egy sportoló élete. Eljutni a csúcsra, csak sejtése lehet a földi halandónak, micsoda tehertétel, vér, izzadság és könny. Senkit nem érdekel, mennyi áldozat szülőtől, családtól, alanytól egyaránt, szökőévente kérdezik meg, vajon mit adott fel azért, hogy eljusson oda, ahová eljutott, hogy miből maradt ki, miből nem jutott neki, ami másnak igen.
„A sportolók kétszer halnak meg. Először akkor, amikor visszavonulnak.”
Az aranyévek (már annak, akinek bejött, akinek sikerült) hamar elszállnak – azokról nem is beszélve, akikről szintén nem sokat beszélünk, ők azok, akiknek nem sikerült a legjobbak közé kerülni – pedig belőlük van sokkal több. Az pedig, hogy egy sportoló sikeressé vált e vagy sem, tulajdonképpen csak időrendi kérdés – egyikük sem kerülheti el a pontot, amikor EL KELL KEZDENI gondolkodni a jövőn.
Ez a pont pedig sokszor láthatatlan. Ha nincs ott az ember mellett egy vigyázó szülő, egy tapasztalt, féltő edző vagy egy barát, akkor ez a pont olyan hirtelen érkezik meg, mint a ködben százhússzal száguldó autó előtt a kidőlt farönk.
Az alagút szindróma
Nem segíti a sportolót az úgynevezett „alagút szindróma” sem, amely szinte minden versenyzőt elér karrierje bizonyos pontján. Ilyenkor az őt körül vevők ugyan látják, érzékelik a problémákat, ám a sportoló kizárólag a napi rutinjára fókuszál: edz, versenyez és kizárólag az eredményekre gondol. Ennek eredményeképpen teljesen felkészületlenül éri őket a való (sporton kívüli) világ számos kihívása.
Nem mindenki képes arra, amire Pete Sampras, Björn Borg, Nico Rosberg vagy Floyd Mayweather képesek voltak. A csúcson abbahagyni.
„A ringen kívül semmi sem tesz elégedetté… nincs semmi az életben, ami ahhoz hasonlítható, mint amikor világbajnok leszel, amikor felemelik a kezedet a diadal pillanatában, ezrek, milliók szeme láttára.” Sugar Ray Leonard – legendás profi ökölvívő világbajnok
De voltak, akiknek mindez nem sikerült: nem volt rá képes Michael Jordan vagy Magic Johnson, sem pedig Michael Schumacher, a sor végeláthatatlan. Voltak csodálatos, mesébe illő visszatérések, mint George Foreman, vagy Niki Lauda és bizony volt, akinek vissza kellett térnie, mert nemigen volt más választása, elég csak Mike Tysonra gondolnunk, aki szinte koldussorsra jutott, végül stand-up komédiákban és bemutató mérkőzésekben találta meg új önmagát, illetve a problémákból kivezető utat. Volt, aki a sportágban maradt és van, aki a közelébe nem akar többé kerülni.
A folytatásban....
De mi a tanulság? Van e egyáltalán? Vagy olyan sokféle kimenetele van ennek a válaszútnak, hogy talán nem is tanulságnak kell hívni, hanem lehetőségeknek. Erről fog szólni ez a sorozat, beszélgetések, interjúk egykori klasszis sportolókkal. Megtudjuk, ki hogyan birkózott meg az elkerülhetetlennel.
Nem célom megmondani a tutit, hanem megpróbálni olyan történeteket megosztani Önökkel, melyek egyike-másika ismerősnek csenghet egy gyermekét nevelő szülő, vagy még aktív sportoló számára. És ha a közös emlékezés kicsit még szórakoztat is, hát még jobb.