Naomi Osaka, Simona Biles vagy Tyson Fury, napjaink legnagyobb sztárjai a profi sportban. Hogy mi bennük a közös? Hát az, hogy mind nyíltan felvállalják démonjaikat, azt, hogy egyáltalán nem sérthetetlenek.
Egy élsportolónak bevallani azt, hogy mentális, lelki problémákkal küszködik, a profi sport kegyetlen, farkastörvények diktálta világában nettó gyengeségnek számított egészen a legutóbbi időkig. Pedig egy 2011-es NCAA kutatás szerint a sportolók 30 százalékát érinti ilyen-olyan mélységben, mindenki tudta, hogy létezik a probléma, maximum nem akartunk, mertünk, állt érdekünkben nyíltan és nyilvánosan beszélni róla.
Mental Health a varázsszó
A mental health, magyarul teljesen visszaadhatatlanul, ámde kényszerűségből tükörfordítva mentális egészség (mekkora baki, hiszen épp annak hiányáról van itt szó), nem új találmány, maximum eddig nem lett nevesítve, főképpen pedig nem került a publikum fókuszába. Ám az elmúlt évek, a digitális kommunikáció térhódítása, a social csatornák véleményfelszabadító forradalma, a különféle mozgalmak, általánosan egy sokkal szélesebb palettán megjelenő sokkal több szín (értsd: vélemény), sokkal több platformon magával hozta azt, hogy végre lehessen beszélni olyasmiről is, ami még akár húsz évvel ezelőtt is tabu, de legalábbis elhallgatott téma volt. Soraimnak egyszerre több minden ad aktualitást.
Naomi Osaka, a mindössze 22 éves, négyszeres Grand Slam bajnok kálváriája, Simona Biles olimpiai vesszőfutása, vagy a Netflix-en bemutatott „Elsőkézből: Töréspont” Mardy Fish-ről, illetve egy másik szuper sorozat, a „Vesztesek”, melyben a legkülönfélébb sportolók mesélnek karrierük buktatóiról, szóval ezek mind együtt hívták életre a gondolatot, melyből most ez a cikk keletkezik.
A spártai tanok a sport világában nyilván nem véletlenül maradtak uralkodóak évszázadokon át – hiszen a sport maga is a háborúk közti vákuum kitöltésére szolgált, a férfi tesztoszteron túltengésének levezetésére, a harchoz szokott emberek adrenalinszintjének fenntartására, a vérre szomjazó népek szórakoztatására, immár kevésbé életveszélyes keretek között.
Abba pedig nem fért bele, hogy egy sportoló lelki gondokkal küszködjön, mi több, gyenge, sérülékeny legyen. Az idol épp attól vált idollá, mert elszakadva a hétköznapi ember limitált képességeitől, kitágítva a teljesítőképesség határait egy olyan világba kalauzolta a földi halandót, amely elérhetetlen volt a számára. Ebben a világban pedig nincs helye a gyengeség legapróbb jelének sem.
Ragadozók
A ragadozók – és mint azt szépen belénk programozták, a sportoló feltétlenül ragadozó kell legyen, annak a lehető legvérszomjasabb fajtájából – megérzik a gyengeséget, vérszagot fognak és elevenen felfalják a konkurenciát. Így váltak az élsportolók héroszokká, tettük mi azzá őket, s így tanulták meg elfedni, eltagadni életük árnyoldalát.
Kialakult a sajtó – publikum – sportoló háromszög különleges értékszimbiózisa, melyben a tollforgató feltételezése, miszerint az olvasó hőst akar látni, nem pedig emberi halandót, önmagát korlátozó rendszert alkotva földöntúli lényt varázsolt a sportolóból, az irányított kérdések, összevágott tartalmak aztán szépen lassan kiváltották a reakciót a hősökből is, akik megtanultak „sablonul”, és az előre begyakorolt, teljesen felületes paneleket puffogtatták évtizedekig. Persze, mindig volt egy Ali, vagy egy McEnroe, de ők is csupán arra voltak jók, hogy kivételként erősítsék a szabályt. Róluk fog szólni a cikk második része....