A szuperhős is ember - 2. rész

Írásom második részében a sportolókra nehezedő lelki nyomás témáját boncolgatom tovább. 

Az, amit most (hibásan) mental health issue-nak nevezünk, mindig is jelen volt a sportban. Nem is lehetett másként, aki valaha sportolt, vagy ismert profi sportolót, pontosan tudja, milyen lelki és mentális nyomásnak van kitéve az, akinek folyton, tekintet nélkül időre, kedvre, állapotra teljesítenie kell, méghozzá a lehető legmagasabb szinten. 

Ám, ahogyan a híres sportpszichológus Dr. Matthew Sacco mondja, segítséghez fordulni a sportolók számára sokáig stigmának számított. 

„Azért, mert kemény vagy és erős, mindenki azt gondolta, neked, egyedül kell megoldanod. Nincs szükséged segítségre.” 

Ha ehhez hozzáadjuk az élsportolókra jellemző perfekcionizmust, láthatjuk, micsoda pusztító erővé válik a kényszer, amely az atléták folyamatos elégedetlenségét táplálja, függetlenül attól, hogyan teljesítenek valójában.  Az egészséges egyensúly megtalálása hihetetlenül nehéz. 

„Ahogyan kúszol felfelé a ranglétrán, ezek az érzések egyre erősebben jelentkeznek – és annál, aki érzékenyebb az ilyesmire, ez még hangsúlyosabbá válik,” jegyzi meg Dr. Sacco. 

Az első jelek

Melyek a mentális egészségtelenség első jelei és mit tehetünk ellene? A legtöbb sportoló persze nem fordul segítéségért, hiába lenne szüksége rá. Gyakran azért, mert fogalma sincs róla, hogy bármi baja lenne. Ezért aztán sokszor a környezetük (edző, szülő, barát vagy partner) észleli. hogy „valami nincs rendben” és végül ő győzi meg az atlétát, hogy beszéljen róla. A leggyakoribb jelei a mentális egészségtelenségnek: 

• alvászavarok
• irritáltság
• alacsony energiaszint
• étkezési, evészavarok

„A példa ragadós,” mondja Dr. Sacco. „Azért, mert régen valamit másként csináltak, vagy nem csináltak, nem jelenti azt, hogy az úgy volt rendjén. Beszéljünk róla, adjunk hangot a problémának és az elszenvedőjének is, segítsünk kitörni az ördögi körből, amit a téma ignorálása okoz.”

Nem vagy egyedül

S, hogy ne gondoljuk, csupán egyedi, sziget-jellegű esetekkel van dolgunk, lássunk egy listát a legismertebb sportolókról, akiket az évtizedek alatt felőrölt a nyomás: 

Björn Borg, a tenisz első rocksztárja 26 évesen szögre akasztotta az ütőt, az azt követő közel tíz (vagy több) év pedig alkohol- és kokainmámorban telt. Mint utólag kiderült, nem bírta tovább azt a nyomást, amit a folyamatos győzelmi kényszer, a szponzorok és a rajongók elvárásai róttak rá. 

Michael Phelps, akinél dekoráltabb sportoló talán nem is létezik a világon (28 olimpiai érem, kimondani is ijesztő), azt nyilatkozta, „minden egyes Olimpia után mélységes mély depresszióba zuhantam”, olyannyira, hogy súlyos drogproblémák mellett az öngyilkosság gondolata is felmerült benne. 

Serena Williams, 23 egyéni Grand Slam trófea birtokosa, aki a ragadozó archetípusaként vált rettegetté a 2010-es wimbledoni sikere után olyan mély lelki válságba került, hogy saját állítása szerint „egész álló nap zokogtam a kanapén és olyan nyomorultnak éreztem magam, hogy az leírhatatlan”, emellett nyíltan felvállalta a szülés utáni depresszió témáját is. 

Ronda Rousy, a valaha élet egyik legjobb női MMA harcos (pedig ki lenne sérthetetlen, ha nem a harcosok) egy 2018-as interjúban mesélt arról, hogy kizárólag férje odaadó segítsége mentette meg attól, hogy önkezével vessen véget életének. 

Dwayne Johnson, a „Szikla”, a pankrátor, szupersztár, macsó akcióhős olyan súlyos depresszióval küzdött, hogy számos alkalommal kellett bevonuljon szanatóriumba, hogy kezeljék. Az, hogy nyíltan beszél róla, talán más fénybe helyezi a megingathatatlan hős mítoszát. 

De nem úszta meg az Új-zélandi John Kirwan sem, aki az All Blacks kapitányaként, minden idők egyik legnagyobb rögbijátékosaként kellett ráébredjen:

“Segítséghez fordulni nekem, aki számára a segítség maga volt a gyengeség, nos az hatalmas lépés volt. De belejöttem, olyannyira, hogy egy felvilágosító kampányt szerveztem, amitől az emberek persze azt hitték, megőrültem.”  

Oscar de la Hoya, Ian Thorpe, Frank Bruno, Viktoria Azarenka, Lindsey Vonn, napestig sorolhatnám, a névsor lehetne egy Oscar díjátadó ünnepség vendéglistája.

Rejtett kockázat

Ám amíg a sérülés, vagy a sportolással járó fizikai kockázat teljesen nyilvánvaló veszélyt jelentett nemcsak a sportoló karrierére, de az őt körülölelő teljes üzleti ökoszisztémára, addig ugyanezt a karriert és ökoszisztémát legalább olyan mértékben veszélyeztető mentális problémákat egy legyintéssel – „gyenge, nem elég erős fejben, nem bírja a nyomást, biztos félrevitték a haverok, ésatöbbi, ésatöbbi…” - intézte el  többség, beleértve a sajtót, az edzőket, sportvezetőket és természetesen a rajongókat is. 

S, hogy miért e hirtelen fellángolás világszerte? Miért beszélünk ennyit arról, ami mindig is létezett, csak éppen nem nyomtattunk öntapadós, bárkire ráragasztható címkét belőle? Szerintem ez a pozitív hozadéka annak, hogy ma (már) mindenről lehet beszélni.  

És ha lehet, akkor vannak bátrak, akik fel merik vállalni azt, amit a régi iskola nem tűrt volna meg. A bátrakat, a jó példa ragadósságának elve alapján továbbiak követik, és a lavina megindul. Mire észbe kapunk, egészen sok emberről van már szó, amire reagálnia kell a tudománynak is, mondván „hé, hiszen erről nekünk van egy remek kutatásunk”, amit a sajtó kielemez, megoszt, publikál és megindul a diskurzus. 

Mi, földi halandók pedig könnyen magunkra ismerhetünk, hiszen kinek a környezetében ne lenne olyan, aki ne szenvedett volna hasonló problémáktól?

Egy 2016-os kutatás szerint (British Journal of Sports Medicine) az élsportolók között szinte hajszálra ugyanannyi volt a mentális betegségekkel küzdők aránya, mint a náluk jóval „gyengébbnek” tartott hétköznapi emberek körében.  

Ez pedig már bőven meghaladja a kritikus tömeg határát. S mit tehet az a tömeg, aki számára furcsa, ha egy atlétáról kiderül, hogy ő is csak egy ember? Hát mondjuk, ne legyen annyira kritikus.